Egy éve kezdődött az őrület... Napra pontosan meg tudom mondani, hogy március 11-én a Zárójelentés című magyar film közönségtalálkozója lett volna a Szivárvány Moziban, amit már nem tarthattak meg az új vírus miatt.

Ami akkor persze még új volt, hiszen csak akkor ismerkedtünk a Kínából érkező migráns vírussal, amelyet úgy hívtak Covid -19. Azóta már túlságosan is jól ismerjük ezt a szót, ami úgy állította feje tetejére az életünket egyik napról a másikra, hogy időnk sem volt hozzászokni. 

Mondhatnám azt is, hogy boldog évfordulót Covid, de hát ez az évforduló egyáltalán nem boldog. Viszont évfordulónak évforduló, mert kerek egy éve itt van velünk. És sok újat tanított. Többek között azt, hogy igenis megtörténhet az elképzelhetetlen: kényelmes, bejáratott életünk egy pillanat alatt válhat semmivé. Egyszerre mindenkinek az egész Világon. 

Szokásaink, életritmusunk, ünnepeink, rítusaink, hagyományaink, kapcsolataink felülírhatók. Az iskolákat be lehet zárni, a tanulás mehet online, a szalagavatót, a ballagást el  lehet törölni, a mozikat, színházakat be lehet csukni, az adventet sem muszáj tö

megesen ünnepelni, a karácsonyi vásárokat sem kell megtartani. Nem kell találkozni, nem kell az utcára menni nyolc után, nem lehet megölelni a nagymamát, nem lehet lagzit rendezni, nem lehet sörözni a kocsmában barátokkal, nem lehet kapcsolatban lenni. Mert az veszélyes. Életveszélyes.

Tavaly tavasszal írtam egy cikket, amiben arról volt szó, hogy soha nem hittem volna, hogy ez bekövetkezik. Akkor még nem is sejtettem, hogy egy év múlva a harmadik hullámban ülünk, mégpedig nyakig. Bár már akkoriban rebesgettek valamit a  második hullámról, de jött a nyár és senki nem akart vele foglalkozni, meleg volt, szabadság (hellyel-közzel), így aztán fellélegeztünk. Ősszel meg jött a feketeleves és november 11-én bevezették a korlátozásokat. De az már négy hónapja volt. Azóta korlátok közt élünk, nem járunk szórakozni, nem járunk programokra, nincs hova beülni, enni vagy inni.

Nem tudom mit érzhetnek azok - zenészek, színészek, előadók, hangosítók, menedzserek, színpadi emberek, rendezvényszervezők - akiknek már egy éve elvették az életüket és a hivatásukat, de nagyon drukkolok nekik. Remélem még vagytok és kitartotok.

Ti még emlékeztek milyen volt azelőtt? Nekem már néha az is furcsa, hogy a  filmekben a tömegjeleneteknél nem hordanak maszkot.  Kicsit kezdünk befásulni, de remélem ha ennek az egész rémálomnak vége lesz vissza tudunk zökkenni a szabad életbe és egy kicsit jobban meg tudjuk becsülni amink van. Mivel ahogy látszik is az életünk nagyon is törékeny, és könnyen felborítható. Semmi nincs kőbe vésve...