Ráérős vasárnap délután. Napsütés. Fagylalt és  némi nagybevásárlás. Vagyis inkább közepes. Közepeshez pedig bőven elég a húzható kosár.

Tudjátok az a kék, amibe sok dolog belefér, húzni lehet,  kicsit nagyobb, mint a hagyományos közértes, de nem olyan óriási, hogy az ember beledobáljon megfontolás nélkül minden marhaságot, utána meg hüledezzen a végszámlán.

 Megérkezünk a bevásárló egységbe (négy betű és nem az Aldi, nem is a Spar). Gyerekemmel lelkesen becsörtetek a négybetűsbe és keresem a kosarat. A kéket. Ha lenne… Mert nincs. A kedves pénztárosnő felvilágosít, hogy megszüntették, ne is keressem, ott kint vannak a nagy kocsik, meg  a kisebbek, amelyek a hagyományos old school pénzbedugós módszerrel működnek. Majd nyomatékosan hozzáteszi, hogy ki is van írva az ajtóra. Egyébként én ezeket az überfontos figyelmeztető feliratokat valahogy sosem veszem észre… No erre azért mondok egy cifrát magamban. Jó lehet, hogy nem magamban. Mert ugye az ember rohan, se ideje, se türelme ezekkel az idétlen kocsikkal tökölődni, meg amúgy sincs aprója, erre megszüntetik az amúgy teljesen praktikus kosarakat. Hát köszi…. Pakoljunk csak a szép tágas kocsikba, akkor majd többet vásárolunk.

No jó kimegyünk. Tényleg van eggyel kisebb kocsi. És jó bele a 10 forintos! Bedugjuk (a 10-est), kihúzzuk (a kocsit) és már száguldunk is a csokik, pékáruk, felvágottak guszta halmai mellett. Vásárlás közben a gyerkőcöm végig arról faggat, hogyan is működik ez a dolog a pénzzel meg a kocsikkal – látszik, hogy nem használunk bevásárlókocsit. Egyébként ezt elég nehéz szavakba önteni, ha valaki nem hiszi próbálja ki, így azt mondom, hogy ha kimegyünk meglátja.

Mikor kiérünk a boltból, megfogom a  kenyeret, a szalámit,  a két uborkát, a feta sajtot és a dugig tömött szatyrot. Nem ott vettem, hanem vittem magammal,  mármint a szatyrot és ilyenkor mindig állati büszke vagyok magamra, hogy milyen frankón védem a környezetet. A lurkót küldöm, tolja vissza a kosarat figyelje meg működés közben a pénzbedugós kocsikat. A gyerkőc tolja, de a végén kicsit elbizonytalanodik. Én közben bátorítom  milyen fergetegesen ügyes, a biztatásba egy idő után pedig beszáll a kocsik mellett ácsorgó hajléktalanforma bácsi, aki egyébként teljesen ártalmatlannak látszik. Az akciót siker koronázza, én pedig nagyon megdícsérem a gyerkőcöt. A bácsi is. A csemetém kiveszi a tizest és elindul felém. És nem, a bácsi nem kéri el az aprót. Egyébként odaadnám neki, de mivel nem kéri, mégsem teszem. Eközben egy hölgy, aki éppen a kocsikkal bajlódik rárivall a bácsira, hogy maga meg mit bámul? A bácsi nem válaszol.

Útban a kocsi felé az egyik uborkám dezertálásra szánja el magát és feltűnés nélkül leesik a parkolóban. Szegényt elkapják, egy úr utánam szól, hölgyem az uborkája……És a szabadságra vágyó zöldség visszajut hozzánk. 

 Ráérős vasárnap délután.